Gondolatok a Second Life-ról

Second life. Regisztráltam. És amire akkor még nem számítottam, beleszülettem egy világba. Egy fehér, steril helyen találtam magam. Semmit sem láttam, csak a képernyő közepéből egy kis foltnyi területet. A készítők ezt tudják? Odaírják a fontos információt. Másfél órának kellett eltelnie ahhoz, hogy észrevegyem nemcsak alul, oldalt, hanem felül is vannak gomboknak látszó tárgyak, amelyek természetesen mind-mind meghatározott funkcióval bírnak.

Próbáltam ismerkedni a hellyel, ehhez mozogni kell. Az első a mozgás megtanulása, megismerése. Pokoli nehéz (számomra). Majd elindultam a nyilak mentén, az előre kijelölt úton megismerni az itteni élethez szükséges legalapvetőbb információkat. Mozgás, repülés, ülés.

Pontosabban csak elindultam volna, mert hirtelen valaki az arcomba bámult. Pedro16 vagy valami ilyesmi volt a neve. Zavar, de hogy miért, azt akkor még nem tudtam. Csak napokkal később jöttem rá. Zavart, mert nem volt tekintettel rám. Az egyéni sajátosságaimra, a világ megismeréséhez számomra szükséges, és csak rám jellemző tempómra, a sikeres megismeréshez vezető sorrendiségre. Neki rögtön sikerül menni. Könnyedén átment az ajtón. Én mindennek neki mentem. Újra átéreztem milyen nehéz, és milyen koncentrált figyelem és összehangolt működés eredménye egy olyan természetesen egyszerű dolog, mint például a járás. De Pedro már repült, és azt akarta, hogy én is vele repüljek. De én még mindig annak örültem, hogy át tudok menni egy ajtón, csont nélkül. Ő továbbra sem ereszt, nyaggat, hogy repüljek már, üljek le. De én még nem akarok. Én még erre nem vagyok kész. Én nem ő vagyok. Én örülök, hogy élek, és hogy néha sikerül arra végrehajtanom egy helyváltoztatást, amerre eredetileg szerettem volna…

Végre sikerült leülnöm.

Erre nem számítottam. Az SL hozzásegített, hogy 36 éves fejjel és értelemmel újra kíváncsi és izgatott "újszülött" legyek. Itt átéltem, megéreztem, hogy mi a fontos az életben, a „nevelődés”, a tanulás során (gyereknek, felnőttnek egyaránt).
1. A sikerélmény! Az egyszerű sikerek! Egy új helyzetben, az alapvető mozgásformákat sikerüljön végrehajtanom. Ha egyszer sikerül bemennem az ajtón, akkor már jó. Az már elég. Akkor már megpróbálom még egyszer. Megpróbálok továbblépni. Kipróbálni mást is. Leülni, repülni, majd teleportálni. Ha nem sikerül, csalódott leszek. Csalódni fogok, de nem magamban, hanem a világban. Elbizonytalanodok. Megkérdőjelezem, hogy nekem való-e. Hogy van-e értelme. Kilépek. Bizonytalan, hogy megpróbálom-e újra.
2. Az is fontos, hogy én, én vagyok. Nem Pedro, vagy valaki más. Ezért ne haragudj, de nem érdekel, hogy te mit tudsz, te hol tartasz, neked meddig tart. Akkor érzem jól magam, akkor nem szorongok, ha magamhoz képest fejlődhetek. Ha a saját tempómban haladhatok. Ha saját magamhoz hasonlítasz. Ha bátorítasz, ha többnek látsz, ha hiszel bennem, hogy menni fog, de közben elfogadod a csak rám jellemző tempómat.
3. A világ megismerése apró lépésekből áll, és nagyon hosszú, végeláthatatlan folyamat. Nem verseny. Nem az számít, hogy mennyi időbe telik, hanem hogy belevágjunk és (a számunkra leginkább megfelelő apró lépésekre bontva) haladjunk előre.

Kedves pedagógusok és leendő pedagógusok, legalább egy órát töltsetek el ebben az új világban. Éljétek át újra, milyen elképesztő erőfeszítésre van szükség a legalapvetőbb szabályok, mozgások elsajátításához. Másképp fogtok gondolkodni magatokról, diákjaitokról.