A Belső béke projektciklust éljük, ami számomra az egyik legkedvesebb időszak. Az én nézőpontomból a pedagógia és a demokratikus nevelés tulajdonképpen egy önismereti utazás. Minden szülőnek és pedagógusnak szüksége lenne önismereti munkára, támogatásra. Az is jó lenne, ha a képzésünk része lenne. Amilyenek vagyunk legbelül, az mind-mind hatással van a munkánkra, gyerekeinkre. Különösen akkor, ha nem ismerjük azt a valakit, aki legbelül vagyunk. Ami történt velünk a múltban, az formált minket olyanná, amilyenek ma vagyunk.
- Miért lettem dühös valójában?
- Mi van a dühöm mögött?
- Miért vagyok szomorú valójában?
- Miért nem érzem jól magam a társaságában?
- Miért érzem magam jól vele?
- Miért mondtam igent, pedig nemet akartam volna?
- Miért nem tudok sírni?
- Miért akarok változtatni?
- Miért nem akarok változtatni rajta?
A kérdések valódi válaszai a múltban vannak. Kibogozni őket egy fájdalmas-édes-szomorú-megnyugtató-kegyetlen-boldog utazás. Az utazás közben jobb szülőkké, jobb pedagógussá, jobb saját magunkká válunk.
Közben arra is választ kapunk, hogy miért nem működnek a különböző pedagógiai módszerek, pedagógiai innovációk és fejlesztések, miért nem működik a bullying, cyberbullying prevenció. Mert amíg nem lesz automatikus és egyértelmű, hogy az önismeret fontos a változáshoz és a megelőzéshez, addig csak a megszokott mintákat ismételjük automatikusan a családban, az iskolában és a társadalomban egyaránt.
A Belső béke ciklus nekem azért különösen fontos, mert az érzelmekkel való munkát, a saját belső békénkkel való foglalkozást, a konstruktív megküzdési módok megismerését, gyakorlását nem lehet elég korán kezdeni, és az oktatásnál is fontosabbnak tartom. Ha nem vagyok jól belül, akkor nem tudok hatékonyan dolgozni, tanulni, élni, lenni. Vagy tudok, de olyan elfojtás, tagadás által, ami komoly tesi tünetekhez, betegséghez vezet.
A projektünk az Agymanók mesére épül, minden pénteken más érzelem és megküzdési módok kerülnek fókuszba. Dolgoztunk már a dühvel, félelemmel, szomorúsággal, örömmel. A gyerekek izgalmasabbnál izgalmasabb részeket láttak meg a mesében. Pont ezért is szeretem ezt a mesét, mert mindenkinek más rétege nyílik meg. A munka során nemcsak példákat mondtak a megküzdésre, kezelésre, hanem ki is próbáltunk belőlük párat.
Amik a projektbe nem kerültek bele, de kikívánkozik, az az én „kedvenc” részeim: a szülői reakciók. Fontos mintára hívták fel a figyelmem. Riley, a főhősünk, apukája új munkája miatt új városba költözik, hártahagyva az addigi életét, iskoláját, barátait, csapatát. Nem dönthetett, nem volt választása, ment a szüleivel. Kezdetben teljesen természetes, hogy szomorú és dühös volt. A veszteségélmény egy felnőtt számára is nehéz, nemhogy egy gyereknek. Az igazán érdekes a szülők reakciója volt. Az is természetes, hogy őket is megviselte a váltás, stresszesebbek voltak, telve voltak a saját megoldandó problémáikkal, ezért akaratlanul és automatikusan olyan rejtett elvárás-kijelentéseket tettek, ami komoly bonyodalom felé sodorta Riley-t:
- Apa: „Hahó! Hol a vidám kislányom?”
- Apa: „Megértem, magányra van szükséged.”
- Anya: „Apukádra nagy nyomás nehezedik. De ha mi mosolygósak maradunk, az sokat segít neki. Megtesszük érte, igaz?”
Riley pedig megtette a szüleiért. Elfojtotta a fájdalmát és szomorúságát, ami természetesen nem tűnt el, hanem egyre inkább dühbe fordult, végül Riley megszökött otthonról. A megoldást az agymanói nyújtották neki: Derű megértette, hogy Bánat nem ellenség. Lehet, hogy nem a kedvenc részünk az életben a szomorúság, de emberi dolog, és van. És ha van, akkor kezdeni kell vele valamit.
- Először is megengedni magunknak és másnak is, hogy szomorú legyen.
- Megtanulni együtt lenni a saját magunk és mások bánatával.
- Megtanulni jól reagálni rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése