Média és iskolai agresszió

Az V. Oktatás-Informatikai Konferencia első napjának Hálózat, közösség, oktatás szekciójának felvételébe hallgattam bele elsőként. Török Balázs és Kurucz Orsolya Ágnes, A `social networking` és az iskolai agresszió című előadása (52:45-től) keltette fel az érdeklődésemet. Miközben hallgattam, azon gondolkodtam, hogy a mai világban érdemes az iskoláknak a médiaroham kezelésére is stratégiát kidolgozni. Hogy miért lehet erre szükség? Hogyan kezdjünk hozzá? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ a videóban és Török Balázs Új Pedagógiai Szemlében publikált cikkében.
A média részéről sajátos kereslet figyelhető meg az iskolai erőszakot tartalmazó felvételek iránt. A hazai média gyakorlatra jellemző, hogy az információgyűjtéssel foglalkozó munkatársaik rendszeresen pásztázzák a nyilvános online tartalmakat, agresszív tevékenységek (pl. telefonnal felvett és megosztott iskolai verekedés) felkutatására. A média ezekből híranyagot gyárt, „hajtóanyagként” használva a nézettségük növeléséhez. Ez a gyakorlat hozzájárul ahhoz, hogy az oktatáspolitika felfigyeljen az offline és online megnyilvánuló agresszív viselkedésre, az intézményekre azonban mindez plusz terheket ró. Egyrészt már meglévő feszültségeket dinamizál, másrészt társadalmi szegmentációt erősítő hatásúak, nem utolsó sorban pedig egy eddig nem tapasztalt problémahelyzet elé állítja az érintett intézményt.
Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet munkatársai, az Alternatív vitarendezés projekt keretében az országos média híreibe bekerült iskolák igazgatóival készítettek interjút. Kutatásuk során nem az agresszív eseteket vizsgálták, hanem a média és az oktatási intézmény kapcsolódásával létrejövő helyi hatásokat:

1. A személyiségi jogok védelmének nehézségét: Szülői beleegyezés nélkül készült tanulói nyilatkozatok nem válhatnak tényanyaggá. Egy esetben az igazgató feljelentéssel fenyegette meg a felvételt készítőket, így érte el, hogy ne kerüljön adásba.
2. A felvett híranyagot megvágják, mely hírtorzításhoz vezet. Továbbá az érintettek lehetőségei korlátozottak saját nyilatkozataik kontrollálására.
3. A tanulók hosszú távú érdekeit mellőző információgyűjtési módokat: Amikor az iskola szándékosan nem mondott neveket, akkor a média egyik munkatársa a gyerekeket megszólítva megtudta az érintettek neveit, és elérte őket.
4. Hírversenyt, vagy amikor a hatóság helyett a média játszott tényfeltáró szerepet: Egy esetben az iskola helyreigazítást kért a hírgazdától, aki nem adott erre lehetőséget. Ezután az intézményvezetőt megkereste egy konkurens csatorna, és felajánlotta műsoridejét a helyreigazításra. Az igazgató elzárkózott a megszólalástól. A kutató véleménye szerint helyesen, mert a nyilatkozat olyan öngerjesztő folyamatot indíthatott volna el, melyben a tévécsatornák egymással vitáznak

A kutatók az esetek kapcsán azt tapasztalták, hogy a legszerencsésebb helyzetben azok az igazgatók voltak, akik azonnali külső vagy belső támogatást kaptak a média kezeléséhez. Segítő hatásúak voltak a következők:

1. A település iskoláinak azonnal összehívott megbeszélése.
2. Az önkormányzat PR szakembereinek bevonása, intézményfenntartó médiareferensének bevonása.
3. Korábbi sajtókapcsolatok aktiválása, sajtótájékoztató összehívása. Mely egyrészt kiegyenlített kommunikációs helyzetet teremt és megelőzi a hírversenyt. Másrészt a rendezvény szervezőjének kezébe kerül az irányítás, a téma és időmenedzselés egyaránt. Továbbá a tényszerű közlés és az érintettek együttes jelenléte elejét vette, hogy az események „eltérő elbeszélői változatokban” váljanak hírré.
4. A szakember véleménye szerint kedvező hatású az is, ha az intézmény sort kerít a tantestület, szülők, diákok gyors tájékoztatására is, így első kézből és nem a hírekből szereznek tudomást a történésről.

Irodalom: 

Török Balázs (2012): Hírbe hozott iskolák. Új Pedagógiai Szemle. 7-8. sz. 79-94.

Török Balázs prezentációja

Kép forrása