A koronavírus megjelenésétől figyelem a saját és mások reakcióit, érdekes utazás ez is. Eleinte arra figyeltem fel, hogy többen a félelem jelét mutatták, voltak akik tettekkel, szavakkal is kifejezték. Közben magamat figyelve először azt tapasztaltam, hogy nem félek. Aztán elkezdtem gondolkodni azon, miért nem félek. Ok, rendben, 45 éves vagyok, ez nem a veszélyeztetett életkor. Ezután az is eszembe jutott, hogy egy bizonytalan helyzetben 25 első osztályost kell valamennyire biztonságban, nyugalomban tartanom, és a szülők egy részét is biztatom minden nap. Itthon pedig két gyerek vár, értük is felelős vagyok. De akkor mindez mit jelent? Tényleg nem vagyok "félős"? Nincs időm félni? Vagy úgy érzem nem engedhetem meg magamnak, mert a környezetemnek megnyugtatásra van szüksége? Vagy félek, csak nem érzem, nem tudom beazonosítani ezt az érzést? És ha ez az utóbbi, akkor hova lesz ez az érzés? Tagadom? Elfojtom? Vagy ezek így mind együtt? Ezek mozogtak bennem egy ideig. Tulajdonképpen egy önismereti kirándulást csináltam ebből a helyzetből magamnak - nem mindig tudatosan. És akkor ez most mit jelent? Jó ez így, vagy le kellene állnom az agyalással?
Majd jött az izolálódás szakasza, benne a távoktatással, amitől nem tartottam, ha már így alakult biztos voltam benne, hogy meg tudom oldani. Nem kapkodva, hanem lépésről lépésre, a tapasztalatok alapján változtatva az elsőre kigondolt rendszeren, figyelve a szülők és gyerekek terhelésére is. Ez a része számomra pozitív izgalommal teli, megélhetem benne a változás természetességét, a fejlődést, a tanulás valódi értelmét. Közben anya is vagyok, és ebben a szerepemben kezdtem el azonosítani a félelmem. Féltettem, féltem őket. Hiába olvasom, hogy a gyerekek terjesztik, de könnyen átvészelik, azért időnként bekúszik a fejembe az a gondolat is, hogy még alig ismerjük ezt a vírust, és mi van, ha tévedünk. Látom a megküzdés módjait is. Van aki humorral oldja a bizonytalanságot, van aki terveket, stratégiákat készít és oszt meg, vannak akik közösségi képmegosztó játékkal teszik elviselhetőbbé az izolációt, ezzel is erősítve az összetartozás érzését, vannak aki írnak, dolgoznak, új utakat találnak. Vagy így vagy úgy, de mindenki (meg)küzd valahogy ezzel a helyzettel.
---
Közben persze nem tudtam elfelejteni a külvilágot sem. Időnként eszembe jutnak azok a családok, gyerekek, akik számára a távoktatáshoz szükséges technológia nem elérhető. Akik nehéz körülmények között élnek, akik számára nem az otthon, hanem az iskola jelentette eddig a biztonságot, a biztonságosabb közeget. Eszembe jutnak azok, akik elvesztették a munkájukat, vagy fizetés nélküli szabadságra kényszerültek. Ehhez képest az én helyzetem biztonságos, hiszen van munkám, semmivel sem kevesebb mint előtte, a megélhetésem miatt nem kell aggódnom. Egyelőre.
---
Eszembe jut a nemi esélyegyenlőség, egy számomra szintén fontos téma. Ebben, és az ezt követő időszakban vajon kit fog érdekelni, hogy az iskolákban a pedagógusoknak ezzel miért fontos foglalkozni. Kinek lesz ideje, energiája arra is, hogy a társadalomban és az egyénben is jelen lévő nemi alapú előítéletek milyen hatással lehetnek a ránk bízott gyerekekre, jövőjükre. A Pygmalion-effektusról, az elvárások valóságalakító hatásáról tanulunk a főiskolán, de vajon mikor lesz idő és figyelem arra, hogy ez a jelenség a nemi szerepeket vizsgálva is emberek életét befolyásolja - akkor például, mikor a pedagógus azt gondolja, hogy a fiúk jobbak matekból, amikor az iskolai terekben kifüggesztett férfi (elvétve már női is) tudósok és művészek portréi égnek bele a fiúk és a lányok memóriájába, amikor a fiúk nem sírhatnak, vagy a vezetői készségekkel bíró lányokat negatív jelzővel illetik... Sorolhatnám még a példákat.
Növekedés
Az érzelmek engem sem kerülnek el. Ahogy a munkámban és az életem más területein is, a megküzdésben nekem sokat segít a pszichodráma és az a szemlélet, amit ettől a módszertől kaptam. Ezzel a módszerrel cselekedve és játszva - bár ez a játék nem mindig kellemes és könnyed mint a gyermekkori - ismerhetem meg önmagam, a viselkedésem. Az utóbbi két hétben a magam megnyugtatására eljátszottam és "beszélgettem" már egy koronavírussal, beleképzelve magam a szerepébe, helyébe, ettől az ismeretlen nem lesz feltétlenül szimpatikus, de már annyira félelmetes sem. Sajnos az izoláció nem kedvez a pszichodrámának, így a csoportot nélkülöznöm kell egy ideig, de addig is itt vannak nekem az eddigi tapasztalatok és megtanult módszerek.
A megküzdésnek és az önismeretnek egyéb módjait is keresem folyamatosan, képezve és fejlesztve magam. Amire a mostani rendkívüli helyzet különösen alkalmas. A "helyzetbe hozás" nagymértékben segíti az egyén fejlődését, ráadásul így az otthonba zárva az utazás csak befelé képzelhető el, valósítható meg igazán. Tegnap részt vettem egy stresszkezelésről szóló online workshopon is. Hallottunk benne a ANG-okról (Automatikus Negatív Gondolatok), Padesky 7 oszlopos gondolati naplójáról, stresszoldó technikákról, végeztünk egy Jacobson-féle progresszív izomrelaxációt (imádom). Majd a második relaxációs gyakorlat során elmehettem az Idő-óceánjához, ahol egy üres ládába botlottam, ebbe belepakolhattam minden nehézséget, kellemetlen érzést, félelmet, fájdalmat, embereket, majd lezártam, az óceánhoz húztam és útnak indítottam. Megkönnyebbülés volt nézni, ahogy távolodik tőlem mindaz, amit beleszuszakoltam (még jobban imádtam). :-)Aki nem járt még pszichodrámán vagy sosem relaxált, lehet most egy szavamat sem érti. Nem biztos hogy érti, miként érezhetem magam jobban attól, hogy az elmémen belül beszélgetek egy vírussal vagy elúsztatok egy telepakolt ládát. Talán itt kezdődik a saját élmény és az átélés szerepe.
Ha egyszer taníthatok majd a tanítóképzésben a zászlóm egyik jelmondata az Önismeretet a pedagógusképzésbe lesz. Fájóan hiányzik ez a képzésből, pedig nagyon sok kellene belőle, különösen olyan szakmában, ahol emberekkel, sokféleséggel és sokszínűséggel találkozunk nap mint nap. Pedig valahol el kellene már kezdenünk megváltoztatni a belénk égett mintákat, rossz beidegződéseket, hogy ne vigyük tovább sem egyéni, sem rendszerszinten.
Ismerve, felismerve és átérezve minden bizonytalanságot, félelmet és fájdalmat, az én dalom ma mégis ez:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése