A Belső béke projektciklust éljük, amely számomra az egyik legkedvesebb időszak. Az én nézőpontomból a pedagógia egyben önismereti utazás is. Pedagógusként és szülőként nemcsak a gyermekek viselkedésével, érzéseivel és kapcsolataival találkozunk, hanem saját reakcióinkkal is. Azzal, hogy mi vált ki belőlünk türelmetlenséget, félelmet, dühöt vagy bizonytalanságot, és hogy ezekre milyen megszokott módon válaszolunk. Ezért fontosnak tartanám, hogy a pedagógusképzésben és a pedagógusok szakmai támogatásában több helyet kapjon az önreflexió, az érzelmi tudatosság és a saját működés megismerése. A pedagógus érzelmi működése hatással lehet az osztálytermi kapcsolatokra, a döntésekre és arra is, hogyan reagál a gyermekek viselkedésére. Az önismeret azonban nem egyszer elvégzendő feladat, hanem folyamatos figyelem saját magunkra és a kapcsolatainkra.
Érdemes időnként megállni olyan kérdések mellett, mint:
Miért lettem ennyire dühös ebben a helyzetben?
Mi lehet a dühöm mögött?
Miért érintett ennyire érzékenyen az, ami történt?
Miért érzem magam biztonságban valaki mellett?
Miért mondtam igent, amikor nemet szerettem volna mondani?
Miért nehéz segítséget kérnem?
Miért szeretnék változtatni?
Mi tart vissza a változástól?
A válaszok egy része kapcsolódhat korábbi élményeinkhez és tanult mintáinkhoz, más része pedig a jelenlegi helyzetünkből, kapcsolatainkból, terheltségünkből vagy szükségleteinkből következhet. Nem minden reakciónknak van egyetlen, a múltban elrejtett oka. Az önismereti munka inkább abban segíthet, hogy több szempontból értsük meg önmagunkat, és kevésbé automatikusan ismételjük a megszokott válaszainkat. Ez az út lehet fájdalmas, felszabadító, szomorú és megnyugtató is, hozzásegíthet ahhoz, hogy felelősebben bánjunk saját érzéseinkkel, és tudatosabban legyünk jelen a kapcsolatainkban.
Miért fontos mindez a pedagógiában?
Egy módszer vagy fejlesztés sikere nemcsak az alkalmazott eszköztől függ. Hatással van rá az intézményi környezet, a rendelkezésre álló idő és erőforrás, a közösség működése, a pedagógus felkészültsége, valamint az is, hogyan viszonyulunk a konfliktushoz, a hibázáshoz, a bizonytalansághoz és a hatalomhoz. Az önismeret ezért fontos része lehet a pedagógiai változásnak, de önmagában nem oldja meg az intézményi vagy közösségi problémákat. A bullying és a cyberbullying megelőzéséhez például nem elegendő a pedagógusok személyes fejlődése. Világos szabályokra, biztonságos jelzési lehetőségekre, következetes felnőttreakciókra, közösségi munkára és intézményi felelősségvállalásra is szükség van. Ugyanakkor nehéz következetesen változtatni a gyakorlatunkon, ha nem ismerjük fel saját automatikus mintáinkat. Előfordulhat például, hogy a konfliktust mindenáron meg akarjuk szüntetni, ahelyett hogy megértenénk, miről jelez. Az is megtörténhet, hogy egy gyermek erős érzelmeit azért próbáljuk gyorsan lecsendesíteni, mert számunkra nehéz elviselni a dühöt, a sírást vagy a bizonytalanságot.
Érzelmekkel dolgozni az alsó tagozaton
A Belső béke ciklus azért különösen fontos számomra, mert a gyermekek az érzelmek felismerésével, megnevezésével és szabályozásával foglalkoznak. Megismerhetnek többféle megküzdési módot, és biztonságos helyzetben ki is próbálhatnak ezek közül néhányat. Az érzelmi tanulás nem azt jelenti, hogy mindig nyugodtnak, vidámnak vagy kiegyensúlyozottnak kell lennünk. Sokkal inkább azt, hogy észrevesszük, mi történik bennünk, meg tudjuk nevezni az érzéseinket, és fokozatosan megtanulunk olyan válaszokat választani, amelyek nem ártanak sem nekünk, sem másoknak.
Az érzelmekkel való munka a tanulástól sem választható el élesen. Nehéz figyelni, együttműködni vagy problémát megoldani, amikor valakit erős félelem, düh vagy szomorúság foglal el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kellemetlen érzéseket el kell tüntetni a tanulás megkezdése előtt. A gyermekeknek inkább arra van szükségük, hogy felismerjék, elviseljék és kezelni tudják ezeket.
Az Agymanók mint közös gondolkodási alap
A projektünk az Agymanók című animációs filmre épül. A történet középpontjában Riley áll, akinek családja az édesapa új munkája miatt San Franciscóba költözik. A film azt mutatja meg, hogyan próbál alkalmazkodni az új városhoz, otthonhoz, iskolához és élethelyzethez, miközben érzelmei – Derű, Bánat, Harag, Majré és Undor – különböző módokon igyekeznek segíteni neki.
Minden pénteken egy-egy érzelem és a hozzá kapcsolódó megküzdési lehetőségek kerülnek a középpontba. Dolgoztunk már a dühvel, a félelemmel, a szomorúsággal és az örömmel. A gyerekek gyakran olyan részleteket vesznek észre a történetben, amelyek mellett egy felnőtt könnyen elmegy. Ezért szeretem közös gondolkodási alapként használni a filmet: nem egyetlen helyes értelmezést kínál, hanem beszélgetéseket indít el. A foglalkozásokon nemcsak megneveztünk különböző megküzdési módokat, hanem néhányat ki is próbáltunk. Fontos azonban, hogy ezek ne receptekként jelenjenek meg. Ami az egyik gyermeknek segít, nem feltétlenül működik a másiknak, és ugyanannak a gyermeknek is másra lehet szüksége különböző helyzetekben.
Amikor a gyermek a szülőt próbálja megóvni
A filmből számomra különösen fontosak a szülői reakciók.
Riley az édesapja új munkája miatt elhagyja korábbi otthonát, iskoláját, barátait és jégkorongcsapatát. A költözésről nem ő döntött, mégis neki is együtt kell élnie annak következményeivel. Teljesen érthető, hogy veszteséget, dühöt, bizonytalanságot és szomorúságot él át. A szüleit szintén megterheli a változás. Saját problémáikkal küzdenek, ezért nem mindig veszik észre, mire lenne szüksége Riley-nak. Az édesapa a korábbi vidám kislányt keresi benne, az édesanya pedig arra kéri, hogy próbáljon mosolygós maradni, mert ezzel segíthet az édesapjának.
Ezek a mondatok nem rossz szándékból születnek. Mégis azt az üzenetet közvetíthetik Riley felé, hogy a család érdekében félre kell tennie a saját nehéz érzéseit. A gyermek ilyenkor könnyen arra a következtetésre juthat, hogy neki kell megóvnia a szüleit a saját szomorúságától. Riley megpróbál megfelelni ennek a kimondatlan elvárásnak. A fájdalma azonban nem szűnik meg attól, hogy nem beszél róla. A történetben egyre inkább eltávolodik a szüleitől és önmagától, végül pedig úgy próbál visszajutni korábbi életéhez, hogy megszökik otthonról. A film fordulópontját az jelenti, amikor Derű felismeri, hogy Bánat nem akadály vagy ellenség. A szomorúság segíthet jelezni a veszteséget, és lehetővé teheti, hogy mások észrevegyék: támogatásra van szükségünk.
Nem kell minden érzést megjavítani
Nem mindig könnyű együtt lenni a saját vagy mások szomorúságával. Felnőttként gyorsan vigasztalni, megoldani vagy elterelni szeretnénk:
„Ne sírj!”
„Nincs semmi baj.”
„Gondolj inkább valami szépre!”
„Majd megszokod.”
„Légy egy kicsit vidámabb!”
Ezek a mondatok gyakran szeretetből és segítő szándékból születnek. Mégis azt közvetíthetik, hogy az adott érzés túl sok, helytelen vagy elfogadhatatlan. A gyermeknek nem mindig tanácsra van szüksége. Néha arra, hogy valaki mellette maradjon, meghallgassa, és elismerje, hogy amit átél, valóban nehéz.
Mondhatjuk például:
„Látom, hogy most nagyon szomorú vagy.”
„Nehéz lehetett elhagyni azt, ami fontos volt neked.”
„Itt vagyok veled.”
„Szeretnél beszélni róla, vagy inkább csak maradjak melletted?”
„Most mire lenne szükséged?”
Az érzés elfogadása nem jelenti minden viselkedés elfogadását. Lehet valaki dühös, de nem bánthat másokat. Lehet szomorú, és közben szüksége lehet segítségre ahhoz, hogy részt tudjon venni a napban. Az érzelemnek helyet adhatunk úgy is, hogy közben világos és biztonságos határokat tartunk.
Talán ez a Belső béke ciklus egyik legfontosabb tanulsága számomra: a belső béke nem azt jelenti, hogy nincsenek nehéz érzéseink. Inkább azt, hogy nem kell állandóan harcolnunk ellenük. Megtanulhatjuk észrevenni, megnevezni és elviselni őket. Megtanulhatunk segítséget kérni, és jelen lenni akkor is, amikor a másik érzését nem tudjuk gyorsan megszüntetni. Nem mindig jön mindez automatikusan. De tanulható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése