Az osztályon belüli közös döntéshozást fontosnak tartom. Adódik egy probléma, beszélünk róla, összegyűjtjük a lehetőségeket, majd döntést hozunk. A gyermekek megtapasztalhatják, hogy a véleményük számít, a közösség működésére pedig nekik is lehet hatásuk.
Mindez azonban nem válik automatikusan valódi részvétellé attól, hogy mindenkit megkérdezünk vagy szavazást tartunk. Idővel észrevehetjük, hogy a meghozott döntés nem úgy működik, ahogyan terveztük, vagy hogy a látszólagos egyetértés mögött kimondatlan fenntartások maradtak. Ennek több oka lehet. Ebben a sorozatban ezeket a csoportos döntéshozatalt befolyásoló folyamatokat szeretném sorra venni. Az első ilyen jelenség a csoportgondolkodás, más néven csoportgondol.
Amikor fontosabbá válik az egyetértés, mint a jó döntés
Amikor egy csoportnak közösen kell döntenie, könnyen gondolhatjuk azt, hogy a sok résztvevő szükségszerűen jobb döntést eredményez. Hiszen többen több tapasztalatot, ötletet és nézőpontot hozhatnak be. A csoport valóban képes lehet olyan lehetőségeket észrevenni, amelyek egyetlen embernek nem jutnának eszébe. Ehhez azonban nem elég együtt ülni. Annak is biztonságosnak kell lennie, hogy valaki eltérő véleményt mondjon, kérdezzen, kételkedjen vagy rámutasson egy terv gyenge pontjára.
A csoportgondolkodás akkor jelenthet veszélyt, amikor a gyors egyetértés, a konfliktus elkerülése vagy a csoport egységének megőrzése fontosabbá válik, mint az alternatívák és a lehetséges következmények alapos megvizsgálása. Ilyenkor a csoporttagok közül néhányan akkor sem mondják el a fenntartásaikat, ha valójában nem értenek egyet. Attól tarthatnak, hogy:
nem fogadják el őket;
megharagszanak rájuk;
kívül kerülnek a csoporton;
felesleges konfliktust okoznak;
negatív következménye lesz annak, ha ellentmondanak;
egyedül maradnak a véleményükkel;
a többiek náluk biztosabban vagy jobban tudják a választ.
A hallgatást a csoport könnyen egyetértésként értelmezheti. Ebből kialakulhat az egyhangúság látszata: mindenki azt gondolja, hogy rajta kívül a többiek támogatják a döntést, ezért inkább ő sem szólal meg. A csoport így éppen azokat az információkat veszítheti el, amelyek segítenének észrevenni a döntés kockázatait. Nem jelennek meg az eltérő nézőpontok, a bizonytalanságok, a kritikák és a további lehetőségek. A döntés megszületik, de a közös gondolkodás szegényebb lesz.
A megszólalás lehetősége még nem jelent valódi biztonságot
Gyakran elhangzik:
„Mindenki elmondhatta volna a véleményét.”
Formálisan ez igaz lehet. A valódi kérdés azonban az, hogy a résztvevők mit tapasztalnak: valóban következmények nélkül lehet-e nemet mondani, kételkedni vagy szembemenni a többséggel?
Ha a korábbi ellenvéleményeket kinevették, gyorsan lesöpörték, személyes támadásként kezelték, vagy a vezető már az elején egyértelművé tette, melyik választ tartja helyesnek, akkor a szabad véleménynyilvánítás lehetősége csak látszólagos. A hallgatás ezért önmagában nem értelmezhető beleegyezésként. Jelenthet egyetértést, de bizonytalanságot, időigényt, visszahúzódást, félelmet vagy kimondatlan ellenkezést is.
Különösen gyermekcsoportban nem várhatjuk el, hogy minden tanuló azonnal és nyilvánosan szembeszálljon a többséggel vagy a pedagógussal. A közös döntés kereteit ezért úgy kell kialakítani, hogy az eltérő vélemény többféle módon is megjelenhessen.
Hogyan támogathatjuk az alaposabb közös döntést?
1. Tegyünk fel valóban nyitott kérdéseket
Ne csak azt kérdezzük meg, ki támogatja a már felvetett megoldást. Előbb gyűjtsünk több lehetőséget:
Milyen más megoldás jöhet még szóba?
Kinek van más elképzelése?
Mi szólhat ez ellen a javaslat ellen?
Kinek jelenthet nehézséget ez a döntés?
Milyen következménye lehet, amire még nem gondoltunk?
Az eltérő véleményeket nem elég megengedni. A pedagógusnak jeleznie kell, hogy a kérdések és ellenérvek a közös gondolkodást segítik, nem pedig a közösség ellen irányulnak.
2. Adjunk először egyéni gondolkodási időt
Ha az ötletelést rögtön nyilvános beszélgetéssel kezdjük, a gyorsan megszólaló vagy nagyobb társas befolyással rendelkező gyermekek véleménye könnyen kijelölheti az irányt.
Hasznos lehet, ha mindenki először önállóan:
leírja vagy lerajzolja az ötletét;
választ a lehetséges megoldások közül;
megfogalmaz egy érvet vagy kérdést;
végiggondolja, milyen előnye és hátránya lehet az egyes lehetőségeknek.
Így azok a gondolatok is bekerülhetnek a közös munkába, amelyek a nyilvános beszélgetésben később már nem jelennének meg.
3. Dolgozzunk kisebb csoportokban
Egy nagyobb közösségen belül kisebb csoportokat alakíthatunk, amelyek egymástól függetlenül vizsgálják meg ugyanazt a problémát. Ez növelheti annak esélyét, hogy több különböző lehetőség szülessen. Fontos azonban, hogy a csoportok ne hallják előre egymás eredményeit, és ne ugyanazok a gyermekek irányítsák mindig a munkát. A kisebb csoport önmagában még nem szünteti meg az alkalmazkodási nyomást.
4. Használjunk beszélgetőkört, de ne tegyük kötelezővé a megszólalást
A beszélgetőkör segíthet abban, hogy ne csak a leghangosabb résztvevők jussanak szóhoz. Mindenkinek felkínálhatjuk a megszólalás lehetőségét, biztosíthatunk gondolkodási időt, és végighallgathatjuk egymást. A megszólalás azonban ne legyen kötelező. A passzolás lehetőségének valósnak kell maradnia. Aki nem szeretne nyilvánosan beszélni, adhasson írásos, rajzos vagy később négyszemközt megfogalmazott visszajelzést. A cél nem az, hogy mindenki ugyanannyit beszéljen, hanem hogy mindenki számára hozzáférhető legyen a részvétel.
5. A pedagógus ne mondja meg előre a „helyes” választ
Ha a pedagógus a beszélgetés elején elmondja saját álláspontját, a gyermekek könnyen ehhez igazíthatják a válaszaikat. Ezért célszerű előbb összegyűjteni a tanulók gondolatait, kérdéseit és érveit.
Ha a pedagógus már állást foglalt, javíthat a helyzeten azzal, hogy nyíltan jelzi:
„Ez az én első gondolatom, de lehet, hogy valamit nem vettem észre. Keressünk más lehetőségeket és ellenérveket is.”
A pedagógus véleménye természetesen nem minden kérdésben függeszthető fel. Biztonsági, jogi vagy alapvető etikai kérdésekben nem szavazhatunk arról, hogy érvényesüljenek-e a szükséges határok. A közös döntéshozatalnak mindig vannak felnőtt felelősségből fakadó keretei.
6. Időnként gyűjtsük név nélkül a véleményeket
A névtelen vagy titkos válaszadás segítheti azok megszólalását, akik nem szeretnének nyilvánosan szembemenni a többséggel. Használhatunk például név nélküli cédulákat vagy digitális szavazást. Ez azonban nem helyettesíti a közös mérlegelést. A titkos szavazás elsősorban a választás rögzítésére alkalmas; a döntés előtt továbbra is szükség van az érvek, ellenérvek és következmények áttekintésére. Nem minden osztálytermi döntésnél szükséges titkos szavazás. Akkor lehet különösen indokolt, ha nagy a társas nyomás, érzékeny a kérdés, vagy valószínű, hogy a gyermekek egymás választásához igazodnának.
7. Vizsgáljuk meg tudatosan a döntés gyenge pontjait
Kijelölhetünk egy szerepet, amelynek feladata nem a vita kedvéért való ellenkezés, hanem a terv kritikus vizsgálata. Az „ördög ügyvédje” például ilyen kérdéseket tehet fel:
Miért nem fog ez működni?
Kinek lehet rossz ez a megoldás?
Milyen körülmények között vallhat kudarcot?
Melyik feltételezésünk lehet téves?
Milyen más lehetőséget vetettünk el túl gyorsan?
A szerepet érdemes váltogatni, hogy az ellenvélemény ne kapcsolódjon tartósan egyetlen gyermekhez. Fontos azt is tudni, hogy a kijelölt ellenérvelő hasznos lehet, de nem pótolja a csoporttagok valódi, saját meggyőződésből fakadó eltérő nézőpontjait.
8. Kérjünk külső nézőpontot
Egy döntés tervezetét időnként megmutathatjuk olyan személynek, aki nem vett részt a kialakításában. Lehet ez másik pedagógus, egy másik osztály képviselője vagy az adott kérdésben tapasztalattal rendelkező szakember. A külső személy nem feltétlenül dönt helyettünk. A feladata inkább az lehet, hogy kérdezzen, jelezze a számára nem világos részeket, és olyan következményekre mutasson rá, amelyeket a csoport belülről már nem vesz észre.
9. Ne tekintsük lezártnak a döntést a szavazás pillanatában
A döntés után is érdemes rögzíteni:
Mit várunk ettől a megoldástól?
Miből fogjuk látni, hogy működik?
Mikor nézzük meg újra?
Mit teszünk, ha nem válik be?
Hogyan jelezhet valaki, ha közben problémát tapasztal?
Az osztályon belüli közös döntéshozatal nem azt jelenti, hogy amit egyszer megszavaztunk, azon már nem változtathatunk. A felülvizsgálat nem a korábbi döntés kudarca, hanem a közösségi tanulás része.
A jó közösségben lehet ellentmondani
A csoport biztonságát nem az mutatja, hogy mindig gyorsan egyetértünk. Sokkal inkább az, hogy az eltérő vélemény megjelenése nem veszélyezteti a kapcsolatot vagy a csoporttagságot.
Ehhez gyakorlás, idő és önreflexió kell. A pedagógusnak is érdemes megfigyelnie saját működését:
Valóban kíváncsi voltam az eltérő véleményre?
Hagytam elég gondolkodási időt?
Nem jutalmaztam-e látványosan azokat, akik velem értettek egyet?
Megjelentek-e valódi alternatívák?
Volt-e olyan gyermek, akinek a hallgatását túl gyorsan beleegyezésként értelmeztem?
Tudta-e mindenki, hogy a döntést később felülvizsgálhatjuk?
És ami talán a legfontosabb: nem baj, ha még nem megy, vagy már megint nem úgy sikerül, ahogyan szerettük volna.
Ilyenkor nem az a feladatunk, hogy igazoljuk a korábbi döntést, hanem hogy megvizsgáljuk, mi maradt ki a folyamatból. Kinek a szempontját nem hallottuk meg? Milyen következményre nem gondoltunk? Mit kell legközelebb másképp csinálnunk?
A közös döntéshozatal nem attól válik demokratikussá, hogy szavazunk. Attól válik valódivá, hogy a döntés előtt az eltérő véleményeknek is helyet adunk, a döntés után pedig készek vagyunk tanulni annak következményeiből.
Felhasznált szakmai források
Bang, D., & Frith, C. D. (2017). Making better decisions in groups. Royal Society Open Science, 4(8), 170193.
Edmondson, A. C. (1999). Psychological safety and learning behavior in work teams. Administrative Science Quarterly, 44(2), 350–383.
Janis, I. L. (1982). Groupthink: Psychological Studies of Policy Decisions and Fiascoes. Houghton Mifflin.
Schulz-Hardt, S., Jochims, M., & Frey, D. (2002). Productive conflict in group decision making: Genuine and contrived dissent as strategies to counteract biased information seeking. Organizational Behavior and Human Decision Processes, 88(2), 563–586.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése