Az előző bejegyzésben arról írtam, hogyan járulhat hozzá a beszélgetőkör egy olyan közösség kialakításához, amelyben minden gyermek fontosnak és értékesnek érezheti magát. A rendszeresen visszatérő közös beszélgetések azonban nemcsak a gyermekek számára jelentenek tanulási lehetőséget: a pedagógus is sokat megtudhat belőlük a csoport kapcsolati működéséről. A következőkben azt veszem sorra, milyen visszatérő mintázatokra érdemes figyelni, és hogyan reagálhatunk úgy, hogy támogassuk a részvételt és a kapcsolódást, de ne címkézzük vagy hozzuk kellemetlen helyzetbe a gyermeket.
Hogyan reagálhat a pedagógus a megfigyeltekre?
A beszélgetőkörben tapasztalt jelenségeket nem érdemes egyetlen alkalom alapján értelmezni. A pedagógus több helyzetben, hosszabb időn keresztül figyeli a csoport működését, és csak ezután dönt arról, szükséges-e változtatni a kereteken, egyéni támogatást adni vagy más szakembert bevonni.
1. Kik szólalnak meg könnyen, és kik maradnak rendszeresen csendben?
A könnyen megszólaló gyermekeket nem kell visszaszorítani, de fontos megtanítani nekik, hogyan adjanak teret másoknak is. A pedagógus például jelezheti, hogy most olyanok következzenek, akik még nem szóltak, vagy bevezethet páros előkészítést, amely után könnyebb lehet a közös megszólalás. A rendszeresen csendben maradó gyermeket nem szabad nyilvánosan felszólítani vagy sürgetni. Először azt érdemes megfigyelni, hogy minden közösségi helyzetben visszahúzódó-e, vagy csak bizonyos témákban, személyek jelenlétében vagy csoporthelyzetekben. Segíthet:
a passzolás lehetőségének biztosítása;
előre megadott kérdés;
páros vagy kiscsoportos beszélgetés;
rajzos vagy írásos válasz;
későbbi négyszemközti beszélgetés;
több felkészülési idő.
A cél nem az, hogy mindenki ugyanannyit beszéljen, hanem hogy minden gyermek számára legyen biztonságos és valóban hozzáférhető részvételi lehetőség.
2. Kik szakítanak félbe másokat?
A félbeszakítást érdemes azonnal, de nem megszégyenítő módon megállítani:
„Most még ő beszél. Utána meghallgatjuk a te gondolatodat is.”
Ha ez rendszeresen előfordul, a pedagógus külön is megbeszélheti a gyermekkel, hogy mi nehéz számára a várakozásban vagy a másik meghallgatásában. Segíthet a beszélőtárgy, a követhető sorrend, a hozzászólási jel vagy az, ha a gyermek röviden feljegyezheti a gondolatát, amíg sorra kerül.
Fontos, hogy a pedagógus ne csak a szabályszegést állítsa meg, hanem tanítsa is a várakozás, a kapcsolódó válaszadás és a figyelmes meghallgatás módját.
3. Kinek a véleményére figyel a csoport?
Természetes, hogy egyes gyermekeknek nagyobb társas befolyásuk van. Akkor szükséges pedagógusi beavatkozás, ha a csoport rendszeresen csak néhány gyermek véleményét tekinti értékesnek, míg mások hozzászólásai észrevétlenek maradnak.
A pedagógus ilyenkor:
visszautalhat egy kevésbé hallható gyermek gondolatára;
összekapcsolhatja a különböző hozzászólásokat;
kérheti, hogy a csoport előbb mindenkit hallgasson meg;
változó párokat és kiscsoportokat alakíthat;
többféle szerepet oszthat ki;
tudatosan elismerheti a különböző típusú hozzájárulásokat.
Például:
„Anna gondolata más szempontot hozott be. Hallgassuk meg ezt is.”
A pedagógusnak ugyanakkor kerülnie kell, hogy látványosan „védenceként” kezelje a kevésbé népszerű gyermeket, mert ez tovább erősítheti a különállását.
4. Kinek a megszólalását kíséri nevetés vagy elutasítás?
A gúnyos nevetést, lekicsinylő megjegyzést vagy látványos elutasítást azonnal meg kell állítani. Nem elegendő általánosan emlékeztetni arra, hogy „legyünk kedvesek”. Pontosan meg kell nevezni a határt:
„Nem nevetjük ki azt, aki beszél.”
„A véleménnyel lehet nem egyetérteni, a másik embert nem minősítjük.”
Ezután a pedagógus röviden visszaadhatja a szót annak, akit félbeszakítottak vagy kinevettek, de nem kényszerítheti a folytatásra. Ha ugyanannak a gyermeknek a megszólalását rendszeresen kíséri nevetés, sóhajtozás, összenézés vagy elutasítás, azt már nem szabad egyszeri fegyelmezési kérdésként kezelni. Meg kell figyelni a mintázatot más helyzetekben is, külön beszélni az érintett gyermekekkel, és feltárni, fennáll-e tartós kirekesztés vagy bullying.
5. Kialakulnak-e tartós csoportosulások?
A baráti csoportok kialakulása természetes. A pedagógusnak nem feladata ezeket megszüntetni. Akkor szükséges beavatkozni, ha a csoportosulások tartós kizárással, mások leértékelésével, merev hierarchiával vagy az együttműködés akadályozásával járnak.
A pedagógus változatos együttműködési helyzeteket teremthet:
időnként változó párok és csoportok;
közös célra épülő feladatok;
egymásra utalt, de egyenrangú szerepek;
különböző erősségeket igénylő tevékenységek;
rövid, alacsony kockázatú kapcsolódási alkalmak.
Nem célszerű azonban egy elszigetelt gyermeket egyszerűen „beosztani” egy zárt baráti csoportba, és elvárni, hogy a többiek befogadják. A kapcsolatépítést fokozatosan és valódi közös élményekre építve kell támogatni.
6. Vannak-e gyermekek, akiket ritkán választanak vagy rendszeresen figyelmen kívül hagynak?
Ha valakit egy-egy alkalommal nem választanak, az még nem feltétlenül jelent problémát. A tartósan ismétlődő mellőzés azonban figyelmet igényel.
A pedagógus ilyenkor:
ne használjon rendszeresen szabad választást olyan helyzetekben, ahol valaki újra és újra kimarad;
alakítson párokat vagy csoportokat pedagógiai szempontok alapján;
teremtsen olyan feladatokat, amelyekben az adott gyermek erőssége láthatóvá válhat;
figyelje meg, milyen helyzetekben kapcsolódik könnyebben másokhoz;
beszéljen vele négyszemközt arról, hogyan éli meg a csoporthelyzeteket;
szükség esetén vonjon be más pedagógust, szülőt vagy segítő szakembert.
Kerülni kell a nyilvános sajnálatot és az olyan felszólítást, hogy „valaki válassza már őt”. Ez megerősítheti a gyermek kívülálló helyzetét.
7. Ki mer segítséget kérni, és kinek nehéz jeleznie a határait?
A segítségkérést nem elég engedélyezni, tanítani és gyakorolni is kell. A pedagógus rendszeresen megmutathatja:
kitől lehet segítséget kérni;
milyen helyzetben kell felnőtthöz fordulni;
hogyan lehet jelezni szóban, írásban vagy négyszemközt;
mi történik a jelzés után;
mi a különbség a segítségkérés és a másik bajba sodrását célzó árulkodás között.
A határait nehezen jelző gyermekkel egyszerű, használható mondatokat lehet gyakorolni:
„Állj, ezt nem szeretném.”
„Kérem vissza.”
„Most segítségre van szükségem.”
Fontos azonban, hogy a pedagógus ne tegye a gyermek biztonságát attól függővé, képes-e elég határozottan kiállni magáért. Ha a gyermek lefagy, elhallgat vagy nem tud segítséget kérni, attól még ugyanúgy jogosult a felnőtt védelemre.
Mikor szükséges további lépés?
További feltárás indokolt, ha a pedagógus azt tapasztalja, hogy:
ugyanaz a gyermek tartósan a csoport peremére kerül;
rendszeresen kinevetik, figyelmen kívül hagyják vagy kizárják;
egyes gyermekek láthatóan irányítják, ki szólalhat meg és ki nem;
a gyermek viselkedése egyes társak jelenlétében feltűnően megváltozik;
fél megszólalni, segítséget kérni vagy nemet mondani;
a közösségi helyzetek után szorongás, visszahúzódás vagy elkerülés figyelhető meg;
ugyanaz a kapcsolati mintázat több helyzetben is megjelenik.
Ilyenkor a beszélgetőkörben tapasztaltak csak kiindulópontot jelentenek. A pedagógusnak külön helyzetekben is meg kell figyelnie a csoportot, négyszemközt kell beszélnie az érintettekkel, szükség esetén egyeztetnie kell a kollégákkal és a szülőkkel, valamint az intézményi eljárásrendnek megfelelően kell továbblépnie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése