Már egyre gyakrabban figyelek arra, hogy azt fogalmazzam meg, mit lehet és mit érdemes tenni, ahelyett, hogy csak azt mondanám el, mit nem szabad. Időnként azonban visszacsúszom a régi működésembe. Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de néha rajtam is elhatalmasodik a „ne-kórság”. Ilyenkor egymás után hangzanak el a mondatok:
„Ne kiabálj!”
„Ne rohangálj!”
„Ne beszélj!”
„Ne zavard a másikat!”
Egy idő után azt veszem észre, hogy szinte csak a nem kívánt viselkedést nevezem meg. Ilyenkor váltanom kell. Nem azért, mert minden tiltás helytelen, vagy mert soha nem mondhatjuk azt, hogy „ne”. Vannak helyzetek, különösen veszély esetén, amikor rövid, egyértelmű és azonnali tiltásra van szükség. A hétköznapi osztálytermi helyzetekben azonban gyakran többet segít, ha azt is megfogalmazzuk, milyen viselkedést várunk.
A „Ne kiabálj!” helyett mondhatjuk:
„Beszélj halkabban, hogy mindenki tudjon figyelni.”
A „Ne rohangálj!” helyett:
„A teremben sétálva közlekedünk.”
A „Ne beszélj!” helyett:
„Most figyelj arra, aki beszél.”
Ezek a mondatok nemcsak a tiltást közlik, hanem használható irányt is adnak. A gyermek számára világosabbá válik, mit tehet az adott helyzetben.
Visszatalálni a pozitív megfogalmazáshoz
Amikor észreveszem magamon a „ne-kórságot”, először én próbálom felidézni a már megszokott, cselekvésre irányuló mondataimat. Az évek során ez egyre könnyebbé vált. Már hamarabb észreveszem, ha a kommunikációm főként tiltásokból áll, és kisebb erőfeszítéssel tudok váltani. Ezután a gyerekekkel is újra elővesszük az osztály szabályait. Megpróbáljuk úgy megfogalmazni őket, hogy ne csak azt mondják el, mit kerülünk, hanem azt is, hogyan szeretnénk együtt működni.
Például:
„Nem beszélünk bele egymás szavába” helyett: Végighallgatjuk egymást.
„Nem bántjuk egymást” helyett: Vigyázunk egymás testi és lelki biztonságára.
„Nem hagyunk rendetlenséget” helyett: Magunk után rendet rakunk.
„Ne vedd el más dolgát” helyett: Engedélyt kérünk, mielőtt elvesszük vagy használjuk más holmiját.
A mostani osztályomban sok gyermek már eleve ilyen módon fogalmazott. Amikor mégis tiltó szabály született, gyakran magukat vagy egymást terelték vissza a kérdéshez:
„Mit szeretnénk helyette?”
Ez számomra annak a jele, hogy a pozitív megfogalmazás idővel közös gondolkodási szokássá válhat.
Amikor minden szabály tiltásként született
Egy korábbi osztályomban nehezebben indult a folyamat. Szinte minden általuk megfogalmazott szabály tiltást tartalmazott. Bevittem nekik egy táblázatot, amelynek első oszlopába az általuk javasolt szabályokat írtam. A következő oszlopba közösen kerestünk olyan változatokat, amelyek azt mutatták meg, mit tehetünk a tiltott viselkedés helyett. Nem ment gyorsan. Közel két órán át dolgoztunk rajta. Idő kellett ahhoz, hogy ne csak egy-egy szót cseréljenek ki, hanem valóban átgondolják, milyen közös viselkedést szeretnének. A folyamat végére nemcsak pozitívabban fogalmazták meg a szabályokat, hanem egyéni felszólítások helyett közös vállalásokká alakították őket.
Az „Ezt ne csináld!” típusú, egyes szám második személyű mondatok helyett többes szám első személyben fogalmaztunk:
figyelünk egymásra;
vigyázunk a közös eszközökre;
meghallgatjuk egymást;
segítséget kérünk, ha szükségünk van rá;
rendet hagyunk magunk után.
A többes szám első személy nem old meg automatikusan minden problémát. Mégis más viszonyt fejez ki: a szabály nem pusztán valaki másnak szóló utasítás, hanem a közös életünkre vonatkozó vállalás.
A közös szabályalkotás során a gyermekek megtapasztalhatják, hogy a véleményük számít, és hatással lehetnek a közösség működésére. Ez azonban csak akkor történik meg valóban, ha nem pusztán a felnőtt előre elkészített szabályait kell más szavakkal megismételniük. Fontos, hogy a saját gondolataik és megfogalmazásaik is helyet kapjanak. A pedagógus természetesen kérdésekkel, példákkal és szempontokkal segítheti a munkát, de nem érdemes túl gyorsan elvenni tőlük a gondolkodás lehetőségét.
A közös szabályalkotás többféle tapasztalatot adhat:
megélhetik, hogy figyelnek a véleményükre;
megtapasztalhatják, hogy egy közösségben különböző szempontokat kell összehangolni;
gyakorolhatják az érvelést és az ellenvélemény megfogalmazását;
részt vehetnek a közös élet kereteinek kialakításában;
később visszatérhetnek ahhoz, hogy a szabályok valóban működnek-e.
Ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy minden gyermek később minden helyzetben magabiztosan hallatja majd a hangját. Ehhez sok ismétlődő tapasztalatra van szükség: arra, hogy a megszólalás valóban biztonságos legyen, az eltérő véleményt ne kövesse megszégyenítés, és a gyermek azt tapasztalja, hogy a hozzászólásának lehet valós következménye. A demokratikus nevelés nem merül ki abban, hogy időnként szavazunk vagy megkérdezzük a gyermekeket. Azt is jelenti, hogy tanulják a részvételt, a felelősséget, a másik meghallgatását, a közös döntések korlátait és a döntések későbbi felülvizsgálatát.
A közös szabály közös felelősséget is jelent
Általában könnyebb kapcsolódni ahhoz, aminek a kialakításában részt vehettünk. Ez nem jelenti azt, hogy minden közösen alkotott szabályt automatikusan mindenki be fog tartani. A szabályok működéséhez következetes felnőtt jelenlétre, emlékeztetésre, gyakorlásra és időnkénti újragondolásra is szükség van. A közös alkotás mégis segíthet abban, hogy a szabályok ne kizárólag kívülről érkező előírások legyenek. A felelősség is megosztható, de nem azonos módon. A gyermekek felelősek lehetnek azért, hogy figyeljenek a közös megállapodásokra, jelezzenek, emlékeztessék egymást, és részt vegyenek a megoldások keresésében. A felnőtt felelőssége azonban nagyobb. Neki kell biztosítania a kereteket, védenie a gyermekek biztonságát, beavatkoznia, ha valakit bántanak, és eldöntenie, mely kérdésekben van valódi lehetőség közös döntésre. Nem minden szabály tehető szavazás tárgyává. Nem dönthetünk például arról, hogy tiszteletben tartjuk-e mások testi épségét vagy emberi méltóságát. A részvétel nem jelenti azt, hogy a felnőtt lemond a felelősségéről.
Amire figyelünk
Fontosnak tartom, hogy ne csak a problémát nevezzük meg, hanem azt a viselkedést is, amelyet gyakorolni szeretnénk. Ha kizárólag azt halljuk, mit ne tegyünk, attól még nem mindig tudjuk, mit kellene helyette választanunk. A pozitív megfogalmazás ebben segíthet: irányt ad, láthatóvá teszi a lehetőségeket, és támogatja a kívánt viselkedés gyakorlását. Ez nem varázsmondat. Egy pozitívan megfogalmazott szabály önmagában nem szünteti meg a konfliktusokat, nem teszi automatikusan együttműködővé a csoportot, és nem váltja ki a következetes pedagógusi munkát. Segíthet azonban abban, hogy ne csak a hibát vegyük észre, hanem azt is, hogyan szeretnénk továbbmenni.
A mostani osztályomban két gyermek egy Star Wars-idézettel fogalmazta meg ezt:
„Amire figyelsz, az a világod.”
Számomra ez nem azt jelenti, hogy a problémákról nem veszünk tudomást. Éppen ellenkezőleg: észrevesszük őket, de nem állunk meg a tiltásnál. Azt is megkeressük, milyen viselkedést, kapcsolatot és közösségi működést szeretnénk erősíteni.
A folyamat legalább olyan fontos, mint a szabálylista
A közös szabályalkotás akkor hiteles, ha valóban a gyermekek gondolatai is megjelennek benne. Ha elakadnak, segíthetjük őket kérdésekkel:
Mit szeretnénk, mi történjen ebben a helyzetben?
Mit tehetünk a tiltott viselkedés helyett?
Mitől lenne ez a szabály mindenki számára érthető?
Hogyan vesszük észre, hogy betartjuk?
Mit tegyünk, ha nem sikerül?
Van-e valaki, akinek ez a szabály nehézséget okozhat?
Érdemes időt hagyni nekik az ötletelésre, az átfogalmazásra és akár a tévedésre is. A tartós tanulás szempontjából maga a közös gondolkodás legalább annyira fontos lehet, mint a végül elkészült szabálygyűjtemény. A szabályok pedig nem feltétlenül véglegesek. Időnként visszatérhetünk hozzájuk:
Melyik működik jól?
Melyiket nehéz betartani?
Melyik nem elég egyértelmű?
Hiányzik-e valami?
Szükség van-e új megfogalmazásra?
A közösség változik, ezért a közös működés szabályai is felülvizsgálhatók.
Nálatok milyen pozitívan megfogalmazott közös szabályok működnek jól?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése