A Legyek ura gyermekképe

Bejegyzésem elindítója, egy beszélgetések során gyakran felmerülő elmélet, mely szerint a gyerekek „barbárok”, mely „ténynek” számos kollégám szerint Golding Legyek ura című regénye lenne a bizonyítéka. „Valós problémát mutat be a mű!” – szól újra és újra indoklásuk. Ez utóbbi gondolatot én sem vonom kétségbe, de semmiképp sem a gyerekeket azonosítanám a „barbár” jelzővel. Nézzük meg, mit mondhat nekünk a könyv a gyerekekről és a felnőttekről.

A felnőttek

A műnek keretet adnak egyrészt az erőszak kellékeivel felvértezett felnőttek (férfiak), másrészt a háború és embervadászat. A regény elején a háború poklából „kimenekített” gyerekek (fiúk), a szigeten maguk is megteremtik a felnőtt embervadászat (háború) „kicsinyített mását”.

A gyerekek gépe lezuhant, de nem valamilyen titokzatos meghibásodás miatt, hanem: „a repülőgépet lelőtték és kigyulladt”. (36.o.) Utalásokból tudhatjuk csak meg, hogy a hátrahagyott felnőttvilágban háború tombol. A repülőtér, ahonnan elindultak, megsemmisült: „Nem hallottad, mit mondott a pilóta? Az atombombáról tudniillik. Azok mind meghaltak.” (12.o.)

Az utolsó fejezetben már megjelenik a felnőtt: „A homokban egy tengerésztiszt állt, meghökkenve, gyanakodva nézett le Ralphra. Háta mögött nagy csónak látszott, orrával a parton, két matróz állt mellette, egy harmadik a csónak tatján géppisztolyt tartott.” (229.o.)

Mit tesz az a géppisztolyos felnőtt, mikor sírni kezdenek a megtalált, elgyötört gyerekek? Talán az együttérzéstől űzve átöleli, vagy legalább megpróbálja vigasztalni őket?: „A tisztet megindította s meg is zavarta kissé a gyerekek sírása. Elfordult, időt akart nekik adni, hogy összeszedjék magukat. Szemét a távolban horgonyzó, kecses formájú cirkálón pihentette, és várt.” (230.) Elfordult és várt..., de nem azért, hogy a gyerekeknek időt hagyjon, inkább azért, mert nem tudott mit kezdeni a helyzettel, nem tudott vigaszt és együttérzést adni.

És végül, a felnőtt, akire mind olyan büszkék vagyunk, fegyverrel a kezében, a traumatizált fiúk viselkedése fölött ítélkezik: „Azt gondoltam volna – mondta a tiszt, az elkövetkező nyomozás lehetőségein tűnődve –, azt gondoltam volna, hogy egy csomó angol gyerek… valamennyien angolok vagytok, ugye?... jobb teljesítményre képes, már úgy értem…” (230.o.)

Forrás

A „nagyok”

A cselekmény elején a cél egyértelműen megvan, minden gyerek szeretne hazajutni, de ennek érdekében a többség nem tesz semmit. Nem építik fel a kunyhókat, amiben pedig többször is megállapodnak: „S minduntalan meglógnak. Emlékszel még a gyűlésre? Ott mindenki megfogadta, hogy addig nem nyugszik, akármilyen kemény munkába kerül is, amíg a kunyhók fel nem épülnek.” (54.o.) A jelzőtüzet is meggyújtják ugyan, de hagyják elaludni, vagy felgyújtják az erdőt. 

Jack és Roger, kórustagok, a tekintélyelvű otthoni világot képviselik. Vasfegyelmet hoznak magukkal, még a rekkenő hőségben sem veszik le köpenyüket (23.o.). Mégsem ők azok, akik visszatartják a gyerekeket a kegyetlenkedéstől, sőt hatalomvágytól fűtve épp ők viszik bele a társaikat. A két civilizált angol ifjú, az erőszak és a kegyetlenkedés megtestesítőjévé válik a szigeten. Ralph bátor, határozott egyéniség, felelősséget érez és vállal az egész csoportért. A nagyobb fiúk közül ő kezd el sírni, de ő is csak a regény végén: „Könnyek buggyantak ki {Ralph} a szeméből, zokogás rázta. Amióta a szigeten van, most először engedte el magát, testét vadul facsarták a fájdalom görcsei.” (230.) De ő is kicsúfolja barátját, Röfit (9.o.). Röfi talán a legkomolyabb és a legérettebb a nagyok közül, de önállótlan és bátortalan, mindig Ralph mögé bújuk (14.o., 20.o., 199-201.o.). Simon annak ellenére, hogy Ralphnal és Jacknél gyengébb fizikumú (24-25.o.), mégis részt vesz az első expedición (24. o.); kiáll Röfi mellett (45.o.); kunyhót épít (54.o.); leszedi a kisebb gyerekek számára elérhetetlen gyümölcsöt, és a legszebbeket adja oda nekik (61.o.); saját húsadagját Röfinek adja (82.o). Simon az egyetlen pozitív hős a nagyok között, mégsem jut át a felnőttkorba...

Forrás

Az „apróságok”

A nagyokkal ellentétben a kicsiket nem érdekelte a hatalom, egyikük sem akart vezér lenni. Nem akartak többet, mint amit a helyzet nyújtani tudott nekik. Napjaik teljes egészét kitette az evés, alvás és a játék: “Az egyértelműen “aprók”, nagyjából hatévesek, teljesen külön életet éltek a nagyoknál semmivel sem kisebb indulatos buzgalommal (…) Evésen, alváson kívül sok idejük maradt még játékra is, tárgytalan, mindennapi játékokra a fehér homokban, a ragyogó víz partján”. A rugalmasság és alkalmazkodás magas foka jellemezte őket, élelmet is tudtak szerezni maguknak, sőt az éretlen gyümölcs okozta kellemetlenséghez, a fájdalomhoz is hozzá tudtak szokni: „…gyümölcsöt szedtek, ahol elérték, s nem nagyon nézték sem érettségét, sem minőségét. Már megszokták, hogy fáj a gyomruk, s időnként krónikus hasmenésük van.”.  A félelem sem fordította őket egymás ellen, nem hagyták cserben egymást: „sötétben megnevezhetetlen ijedelmek gyötörték őket, és szorosan egymáshoz bújtak.”.  Akaratlanul is képesek voltak a trauma és a fájdalmas lelki élmények hatását tompítani, talán a játék, az összekapaszkodás és a sírás öngyógyító erejével: „álmodnak és kiabálnak álmukban (93.o.), (…) az apróságok, akik már beteltek a mulatsággal, leváltak, hangosan sírva a kunyhók felé botladoztak, (105.o.)  „sokkal kevesebbet sírtak anyjuk után, mint ahogy várni lehetett volna...”. Az „apróságok” elfogadták a vezetést: „kagyló hívásának mindig engedelmeskedtek (…)” és az együttműködőbb, toleránsabb Ralphot tekintették vezetőnek, nem a hatalmaskodó Jacket: „(...) részben Ralph miatt, aki elég nagy volt ahhoz, hogy összekötő kapocsként szolgáljon a felnőttek tekintélyéhez.”. Engedelmeskedtek az idősebbeknek, ennek ellenére mégsem azonosíthatjuk őket a nagyobbakkal. A két csoport (”nagyok” és „apróságok”) külön világot képvisel: „egyébként ritkán közösködtek a “nagyokkal”, s érzelmileg is, testileg is külön életet éltek. (65.o.). Végül mikor a Legyek ura Simont fenyegeti, a felsorolt nevek mind a nagyok nevei, „apróságok” nincsenek a gyilkosok között: "– Különben – folytatta a Legyek Ura –, különben végzünk veled. Érted? Jack és Roger és Maurice és Róbert és Bili és Röfi és Ralph.”.

A felnőttek között, még utalásokban sem találunk pozitív karaktert. Ezzel szemben a nagyobb fiúk között Simon egyértelműen az. Ralph és Röfi pedig hibáik ellenére, végsőkig kiállnak Jack és csapata ellen. Az „apróságok” között azonban nem találunk negatív szereplőt. A cselekménynek nem irányítói, csak elszenvedői, a fejük fölött történnek az események.

Érdemes végiggondolni, hogy a tekintélyelvű társadalomban nevelkedett gyerekektől elvárható-e, hogy saját élmény híján demokratikus, toleráns közösséget alakítsanak ki és működtessenek? Elvárható-e, hogy a világháború mintájával szolgáló felnőtt társadalom gyermekei, nézeteltéréseiket békés eszközökkel oldják meg. És ha a gyerekek lemásolják a felnőtt világ nyújtotta mintákat, akkor a mintát adó személy azért fogja elítélni, barbárnak kikiáltani „tanítványát”, mert azt teszi, amit megtanított neki. Számomra a könyv mondanivalója inkább a következő: óvjuk a gyerekeket attól, hogy a magunk képére formáljuk őket. Pontosabban, vizsgáljuk meg magunkat, mielőtt a gyerekeink felett ítélkezünk.

Irodalom: Golding, William (1966): A Legyek Ura. Európa Könyvkiadó. Budapest