Nincs tanulás hibázás nélkül – hogyan teremtsünk hozzá biztonságos környezetet?

A hibázás a tanulás természetes része. Aki soha nem hibázik, az valójában csak azt csinálja, amit már tud. Sőt, ha pontosak akarunk lenni: olyan nincs is, hogy valaki „soha" nem hibázik — csak az van, hogy megtanulta elrejteni a hibáit, mert így jobban jár.

Épp ezért érdemes olyan környezetet teremteni, amelyben a hibázáshoz nem tapad szégyen, félelem vagy más negatív érzés. A kérdés csak az: hogyan valósítható ez meg a gyakorlatban?

Az alábbiakban azokat a szemléleti pontokat és konkrét eszközöket gyűjtöttem össze, amelyek a saját tanítási gyakorlatomban beváltak.

A minta az első

Ez talán a legfontosabb — és nálam vissza-visszatérő — gondolat: elsőként a minta számít. Vállaljuk fel a saját hibáinkat és kudarcainkat, és mutassuk meg, hogy lehet hozzájuk megértően, gyengéden, akár humorral is közelíteni. Tegyük láthatóvá, hogy a hibának és a kudarcnak pozitív szerepe van a tanulásban.

Szinte mindannyiunknak van olyan története, amikor egy hiba vagy kudarc végül egy magasabb fejlődési szintre vezetett. Beszéljünk róla!

Amikor a gyerekek az első előadásukra készülnek, sokszor izgulnak, szoronganak, félnek. Ilyenkor mindig elmesélem nekik, hogy az egyik első — sőt a második és a sokadik — előadásomon annyira féltem, hogy előtte legszívesebben hazamentem volna. Volt, hogy a félelemtől egy hang sem jött ki a torkomon. Azóta ez a félelem sokat enyhült, és ezt annak köszönhetem, hogy nem adtam fel: kitartóan próbálkoztam, a szorongás pedig előadásról előadásra egyre kisebb lett.

Figyeljünk arra is, ami sikerült

Van, amikor nem a kudarcra kell figyelni, hanem arra, ami sikerült.

Az órai munka javításánál eleinte a megszokott módon, ahogy annak idején tanultam, a hibákat jelöltem. Ma már másképp csinálom: a legszebb betűt, a sikeres megoldást emelem ki, néha kezdetben egyszerűen szívecskékkel. A gyerekek fejlődnek, közben mégis megmarad bennük a tanulás iránti lelkesedés. Amikor pedig már nem félnek a hibától, mindegy, mit jelölök be nekik. Tudják, hogy nincs semmi baj.

Az erőfeszítést dicsérjük, ne csak az eredményt

Abból indulunk ki, hogy az ember tulajdonságai kellő erőfeszítéssel, tapasztalattal és mentorálással fejleszthetők. Ezért a kitartást, az erőfeszítést, a folyamatos tanulást és önfejlesztést helyezzük előtérbe.

Amikor valami sikerül, tudatosan így fogalmazok: „Látod, kitartóan dolgoztál, gyakoroltál, nem adtad fel, és megcsináltad! Büszke vagyok rád!"

Erősségek és akadályok

A tanulási folyamatban az erősségeket és az akadályokat kell azonosítani. Az erősségekre támaszkodjunk és erősítsük meg őket; az akadályok leküzdésében pedig segítsünk.

Vizsgáljuk meg, miért hibázik

Érdemes utánajárni, mi áll a hiba hátterében. Azért hibázik, mert nem érti? Vagy épp azért, mert érti, csak túl könnyűnek tartja, és ezért nem figyel eléggé? Lehet, hogy túl gyorsan dolgozik, és ha igen, miért? Mielőbb túl akar lenni rajta, vagy mindig ő szeretne az első lenni?

A legfontosabb a megismerés: kérdezzünk folyamatosan. Kerüljük a gyors, sztereotip ítéleteket, ezek sokszor többet árulnak el rólunk, mint a másikról. És mondjuk ki azt is, amiben jónak tartjuk!

Ne védjük meg a gyerekeket a kihívásoktól

Időnként bátran emeljük magasabbra a lécet, és biztassuk őket a próbálkozásra. Miért is ne tennénk, hiszen ha nem sikerül, akkor sincs semmi baj. Várjuk el, hogy erőfeszítést tegyenek a tanulásért, de ilyenkor is a kitartást hangsúlyozzuk, ne az eredményt.

Fejlesszük az önállóságot, ne a tehetetlenséget

Amit a gyerek önállóan is meg tud csinálni, azt bízzuk rá, ne csináljuk meg helyette! Legyünk következetesek: olvassa el újra, gondolja át újra, próbálja meg újra. Közben biztosítsuk arról, hogy hiszünk benne, képes rá. Ha kell, kérdezzünk, vezessük rá a megoldásra, de ne oldjuk meg helyette. Ezzel pozitív irányba tereljük az önértékelését és az énhatékonyságát is.

A jóvátételre koncentráljunk, és a „még nem" erejére

A legtöbb hiba jóvátehető, ezért a jóvátételre figyeljünk. Ami megtörtént, azon nem változtathatunk, de föltehetjük a kérdést: mit tehetünk azért, hogy legközelebb másképp legyen?

A visszajelzést érdemes azzal kezdeni: „még nem". Így a gyerek kevésbé szorong, motivált marad, és megőrzi az önmagába vetett hitét. Mennyivel bátorítóbb valamit „még nem tudni", mint egyszerűen „nem tudni".

Hozzuk ki az önostorozó spirálból

Mindig van olyan gyerek, aki ostorozza magát, ha valami nem sikerül. Ilyenkor határozottan, következetesen kiállok mellette, akár saját maga helyett is: „Nem, nem vagy buta, és nem vagy ügyetlen! Csak ez most nem sikerült. Csak még nem tudod. És akkor mi van? Megállt az idő? Eltűnt a Nap az égről? Majd tudni fogod, holnap, egy hét múlva, egy hónap múlva."

A lényeg, hogy kihozzuk a gyereket az önértékelő spirálból. Értékeljük le inkább a hibát, és adjunk neki erőt ahhoz, hogy újra megpróbálja.

Ünnepeljük a sikereket – mindig és azonnal!

Tapsoljuk meg, csapjunk a tenyerébe, veregesse meg a saját vállát. A lényeg, hogy tegyük hallhatóvá és láthatóvá a sikerét.

Ha nem kell félni a hibától, akkor nem kell takargatni sem — sem magunk, sem mások előtt. Akkor nem kell tartanunk azoktól, akik beszélnek róla, és nem akarjuk elhallgattatni azokat, akik jelzik. Akkor meg tudjuk hallgatni a másik visszajelzését. Akkor képesek leszünk változtatni, tudva, hogy ez a változás sem lesz tökéletes, de el tudunk indulni felé. Képesek leszünk fejlődni.

Szóval milyen a kapcsolatod a hibával? Ellenségként tekintesz rá, ezért még a gondolatát is távol tartod magadtól? Vagy közel tudsz menni hozzá, hogy megtudd, mi az, ami ma még nem megy?

Bármilyen is ez a kapcsolat, egy biztos: azt fogod tanítani.